|
Orbán Béla:
Türelem és hosszútűrés Elhangzott a SÓFÁR Jesua HaMassiah-ban hívő Közösség szerdai alkalmán 2013. október 9.
1.Thessalonika 5,9: „Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem arra, hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által” 1.Thessalonika 5,14: „Kérünk titeket, testvéreim, hogy intsétek a rendetleneket, bátorítsátok a csüggedteket, gyámolítsátok az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkivel.”
A türelem szavát szeretném kiemelni, amit ma nagyon kezdenek félremagyarázni, és ezt szánt szándékkal teszi a világegyház és a többi képviselője és barátkozója. A türelmet módszeresen és rendszeresen, célszerűen és teljesen tudatosan összekeverik a tolleranciával. „Legyünk türelmesek egymással”, tehát fogadd el a másságot, a másikat - ez hazugság! A türelem és a tollerancia nem ugyanaz! Amikor a világ minden pontján és helyzetében társadalmilag, politikailag, egyházilag a hívők és a keresztények között is van egy nagyfokú és sokrétű bizonytalanság, nincsenek megoldások, új módszerek és –izmusok, viszont egyre több trónkövetelő, igazság, -izmus és vallás van, akkor a legpraktikusabb azt mondani, hogy mindenkinek igaza van, tehát fogadjuk el a másságot, legyünk türelmesek egymáshoz... Újra mondom: a türelem és a tollerancia nem ugyanazt jelenti, lássuk meg pl. azt, hogy milyen türelme van Istennek. Istennek a türelme nem más, mint Izráel, Izráel életében meglátszik, azért mert türelmes a keresztényekhez, ezért Izráelnek várakoznia kell, Izráelnek is türelmesnek kell lenni a Messiás megismerésére, az ő elhívásának, az ígéretének a beteljesedése miatt! Ez nem megállás, passzivitás és várakozás, hanem a türelem dinamikus! A türelemnek mindig van célja, s aki tudja, hogy mi a feladata és tudja, hogy a helyén van, annak a türelmét mindig úgy kell használni, hogy hátrafele néz, hiszen a bibliai versekben itt az elöljárókról is van szó (amit írt a Thessalonikabeliekhez Pál). A türelem az annyit jelent, hogy megyek egy úton és hátranézek, hogy jön-e utánam az, aki látja az én bizonyságomat, látja az elöljáróknak a bizonyságát, és az elöljárók bizonyságai nem lehetnek másak, mint Krisztus bizonysága – a Krisztussal való járás a krisztusi élet – és ez bizony oda-vissza ható dinamika, hogy én megyek, de nem állok meg sohasem. Egy pillanat szünetre megállhatok, míg utánam rohan, és megyünk együtt tovább. Meg kellene érteni, hogy a türelem az nem megállító tulajdonság, parancs vagy szükségesség, hanem a türelem a másik bevárásához szükséges pillanatnyi megállás vagy lassítás, a másiknak viszont a gyorsulása, hogy futok utána! A bizonyságtevő közösségben és családban az a sebesség mérője (fokozója vagy lassítója), hogy hogy figyelek a másikra, hogy látom-e az előttem levő embernek a bizonyságát. A nyitottság feltétlenül szükséges, hogy az idősebbre, akinek már több tapasztalata és bizonysága van, arra tekintek-e, mert ha valakivel egy szellemi egységben vagyok, akkor nincs szükség noszogatásra, hanem rohanok utána, mert nekem is kell. A gyerekeket nem kell különösebben noszogatni arra, hogy fusson oda, érje utol az apját, akinek a zsebébe van számára valami kedves játék vagy csokoládé. Ha ezt megéljük egymással, hogy tudom, hogy nála van valami, amit az Atyától kapott, és én is ha odajutok, akkor ugyanazt megkaphatom, akkor én, aki elől megyek megmutathatom, és a másik meg megkérdezheti, hogy mi van, mert neki is kell! Egy természetes vágyódás, ami mobilizál, mozgat, ami dinamikussá teszi a hívő emberek életét és ennek a vonulásnak mindig is így kellene zajlania, hogy figyelek, mint a gyerek figyel otthon a szüleire, aki semmi mást nem csinál, mint türelemre tanít, mert a gyerekre sokszor várni kell, időt kell szakítani rá. Várni kell, hogy mit akar mondani, várni, hogy megismerje a jobb- és balkéz közötti különbséget, de ettől még nekem csinálni kell a dolgomat! Nem lehetek addig daduskája, de vagy többet teszek ővele is, vagy sorrendbe kell rakni bizonyos dolgokat az életemben, hogy várni kell azt a hívő embert, mint a gyereket, aki éppen valamit szeretne tudni, valamiben szeretne felnőni, az egész életében szeretne valahogy csatlakozni és együtt jönni velem. Hiszen, ha időt szakítok, akkor tudom arra tanítani, hogy megértse azt, amit. Bevonom a munkába, elmondom a miérteket. Erre kellene időt szakítani, hogy megértse, hogy én miért megyek azon az úton. Meg kell érteni, hogy miért kell az a beton, amit tegnap együtt kevertünk: hogy a ház alá ne menjen be a víz, és tiszta maradjon a cipő és a lakásba ne kelljen a mamának sokkal többet takarítania. Mindent megmagyarázni, bevonni, elmondani – ez kétoldalú, de a gyereknek nem kell a két oldal, mert a gyerek érdeklődik (ott van a lábam alatt egész nap, ha otthon vagyok), és kérdez, és kérdez, és kotnyeleskedik körülöttem. Ezt a dinamikát meg kellene élni a hívő életünkben is, hogy megkérdezem: te miért csinálod ezt? Bizony a zsidóságnál sokszor tapasztalom, hogy „te, amit csinálsz, miért csinálod?” – kérdez és tanulni akar! Igaz, hogy a könyv-népe a nép-könyve, de akkor is, benne van az a gyermeki, az Atya és a gyerek közötti viszony, Isten és a nép közötti viszony, hogy megkérdezi tőlem is, hogy neked miért jó ez? Ott a pozitív kíváncsiság. Meg akarja érteni, viszont nekem meg kell értetnem. Nem azt mondom, hogy „menj innen, most nem érek rá”, hanem meg kell értetni vele, tanítani kell és a tanítás bevonással, magyarázattal, azaz bizonysággal kell, hogy szóljon. Ha nem, akkor nem tudom behelyezni abba a dinamikába, és nem tudom megélni azt, hogy tudom, hogy utol fog érni – mert a gyerekem utol fog érni x idő múlva – de ezért én nem állok meg, nekem is mennek az éveim, nem leszek gyerek és ő se lesz hirtelen felnőtt. Meg van az a rend, amit türelemmel meg kell élni, hogy én megyek és közben figyelek, ő meg fut és figyel – s ez a testvéri találkozásnak a lényege! Ha időt szánok rá, bevonom és elmondom neki a dolgokat, ott állok bátorítóan mögötte, megerősítem, hogy meg tudod csinálni! Gyakorlattá akarom tenni azt, amit tanítok, és persze, hogy ehhez nagy türelem kell, de különben soha nem leszünk testvérek a fiammal és egymással, ha nem tudom neki adni, hogy meg tudod csinálni! Van szabadulás, törvény, sok mindent meg lehet tanulni, lásd az én életem, ott a bizonyság, tessék, kezd el, de ott vagyok melletted, addig amíg kell!
A türelem ezen dinamikája egy olyan várakozás, amely nem megállással jár. A hívő életben nem lehet megállni, menni kell, csak vannak szakaszok, ahol egy kicsit lassabban, mert be kell várni másokat, illetve ott van az első szeretet kérdése az új hívőknél, akik futnak! Hova lesznek az első szeretetek, és azok akik már stabilan mennek és bevárják a másikat, hogy „gyere-gyere, fuss utánam”, „gyere, van bizonyságom”, „gyere, van tapasztalatom”, „gyere, el tudom mondani azt az igei látást, ami nem –izmus és Biblia boncolgatás és egyéb ökörség, hanem az, hogy hogy működik Krisztus az én életemben és én hogy működök az Ő szolgálatában”? Tudok-e úgy élni, hogy elfogadom azt a testvért, aki lesz testvérem, mert ebben benne van, hogy megerősítem, hogy fussál csak, utol fogsz érni! Gyere! Nem fogok megállni miattad, de én már stabilan megyek. Neked ott van még az első lendületed, fussál! Sokszor nem várjuk be a futót, sokszor valaki gyámoltalan elindulni, mert nincs megtanítva, bevonva, elmondva neki és nincs rá idő szakítva. Borzalmakat éltem meg, amikor küldtek hozzám valakit lelkigondozásra, mert az a gyülekezet, ahová járt, annak nem volt kapacitása az illetőre. Valami külsőség, testi vagy lelki fontosság volt és a szellemit kihagyták és odaküldték hozzám, hogy „ő ráér”, „nekünk nincs kapacitásunk” – életveszélyes helyzetben volt! Van telefon, ajtó, tíz perc, levél – annyi minden lehetőség áll a rendelkezésünkre... Hol vannak ezek az emberek, akik időt kérnek tőled, s hol vannak azok a szolgálók, akik megállnak, hogy „most csak vele foglalkozom”? Ez nem az jelenti, hogy az életem része lesz, hanem pillanatnyi feladat, s utána megyek tovább, s ő jön utánam vagy nem jön utánam. Úgy kell, hogy beszélgessek vele, hogy megértse – nem engem és nem az én tanaimat – hanem azt, hogy mit tett velem Krisztus, mit tett velem Isten és én hol vagyok. Ebbe bevonni, hogy „lehet”, mert ha én az atyai házban vagyok, akkor meginvitálhatok mást is oda, nyitva van az ajtó, hogy ha engem befogadott, akkor téged is! Én is koldus voltam az ajtó előtt, én is csóró és mindenféle rossz voltam, de beengedtek, meghívtak. Szabad kimenni a másik ember elé, a frissért éppúgy, mint a gyerekért, hogy „te is egyszer bácsi leszel”, „egyszer ez lesz”, és már most a fiamnak meg kell tanítani bizonyos dolgokat, már bevonom a házasság szépségébe, a háztartásba, a betontól kezdve a szőlőmetszésen keresztül mindenbe. Fogalmam sincs, hogy mindebből mi marad meg benne és mi fog gyökeret verni – biztos, hogy sok minden – én is így kaptam valamikor egy majdnem hogy vadidegen bácsitól, aki azt mondta, hogy „így kell a fát faragni, úgy kell a szőlőt metszeni, amúgy meg a barackot oltani”, tíz éves koromban tanultam meg azt, amit most fél évszázaddal később használok.
Bevonod-e a másikat (nem az életedbe) a feladatba, abba, hogy látásod van? Gyakorlattá teszed-e a másik embernek az életében azt, amit ő kapott, amit tőled tanult? Van-e elég türelmünk egymásra? Az a másik ember, aki a világból jön és most megtért, az nem más, hanem lesz! Útitársad, veled dinamikusan egy úton haladó valaki! Nagyon szeretünk mi mások lenni, fölötte lenni másoknak, és meg kell mondanom, hogy nincsen testi és lelki másság, kizárólag szellemi másság van. Nem vagyunk egyformák – Istennek hála, nem hasonlítotok rám, se fizikailag se lelkileg, mindenki teljesen más, mind a fizikumában és magában a gondolataiban, érzelmeiben, ezért vagyunk szépek és jók, mert nem vagyunk egyformák. Azonban ez a másság nem motiválhatja a türelmünket, nem lehetek türelmetlen egy gyerekhez, hogy „mit csinálsz, miért nem fejezed be, hagyd abba”, s ugyanúgy ezt nem játszhatom el testvérrel és másik emberrel, akiről tudom azt, hogy tanulatlanabb, kevesebb talentumot kapott Istentől, sérült a teste vagy más, nem olyan, mint én vagyok – semmiben nem másabb nálam az, aki IQ-ban, tanulmányaiban, méreteiben vagy akármiben különbözik tőlem. Hogyha Krisztusban vagyok, akkor a másik ember elfogadása megszűnteti azt, hogy testi-lelki kontaktusokat összehasonlítgassunk és ütköztessünk. A szellemi egységben nem érdekes, hogy ki vagy, szőke vagy-e vagy barna, kilenc vagy kilencven éves vagy-e, s amikor a másságot nem tudjuk megélni és türelmetlenek vagyunk egymással, akkor ez jellemzője a szellemi állapotunrnak, hogy szellemben nem vagyunk azonos hullámhosszon. Azért keresed abban a gondolatban, vagy fizikailag a birkozóversenyt, az ütközést, a párbajt, mert nem vagyunk azonos hullámhosszon, nem fogadtuk el egymást, szellemben nem vagyunk egységesek azokkal, akikkel éppen kontaktálunk valami oknál fogva, akár családi, akár közösségi szinten. Érdekes módon még a családban el tudjuk fogadni, hogy valakinek kevesebbje van (ha gyerek, vagy ha öreg akkor is jó rokon), de egy egyházi, vallási közösségben viszont nem tudjuk elfogadni a másságot, mert szellemben nincs meg az egység. A családon belül meg van egy szellemi egység, a család egysége, ott nem kérdés, bár amikor valaki a családból kifele megy, egyből mennek a minősítések.
Nem fogadható el a szellemi másság, mert abból jönnek az ütközések, mindenféle minősítések a testedre, lelkedre, IQ-dra, méreteidre, hajad színére és a cipő méretedre egyaránt, mindenre jön az, hogy „én különb vagyok” – ez a másság lényege! Amikor ezek a másságok előkerülnek, akkor ennek van gyöke, gyökere, mert a szellemi másság működik, ami kétféle lehet: Kettősség – hogy ez is, meg az is bennem van, s a kettősségből adódó ütközések. Ha valaki nincs szellemileg elfogadva, akkor abban a pillanatban büdös a szája és kopasz a feje, vagy nagy a hasa (valami minősítések mindenképpen működnek), akkor kerül elő, hogy „én okosabb vagyok”, „nekem jobban szól az Úr”, „én jobban ismerem a Bibliát”, előkerülnek a lelki ütközések. Ahol ezek a csattanások vannak, előkerülnek a testi és lelki másságnak az ütközései, ott más lélek, más isten van, más szellem ráhatása és jelenléte van. Innen a tűrés véget ér és csak a hosszútűrés marad. És ki kell mondani, hogy „ezt nem tűröm, mert ahol én ott vagyok Istennel, akkor ott más szellemiség nincs”. Azonban ez nem azt jelenti, hogy orrba vágom, elzavarom és más hasonló módon elkezdem bizonygatni azt, hogy én mennyire más vagyok, milyen nagy hívő vagyok, hanem a hosszútűrés lép életbe. A hosszútűrés lényege az, hogy nem vagyok távol az illetőtől, de falat húzok, nem érhet el a másik szellemiség, s várom, hogy hátha változik, hogy Isten cselekszik az életében, nem mondtam le róla. Nem vagyok gyűlölője, nem vagyok ellensége – és érvényes sok-sok bibliai vers, hogy mit kell tenni az ellenséggel – nem a haragra rendelt el bennünket Isten, hanem a tűrésre és hosszútűrésre, a tűrés pedig az, hogy egymást elfogadva elfogadjuk a szellemi egységben mindenkinek a testi és lelki másságát, úgy fogadjuk el, mint partnert, mint útitársat. Ha ezt megtesszük, akkor rá kell döbbennünk, hogy ezen az úton sok-sok közös dolgunk van, mert pont az hiányzik az életemben, ami a másiknak van, és nem a különbségeknek a csattanásáról és harcáról szól a hívő élet.
Meg tudjuk-e élni azt, hogy nem sunyi módon tolleranciává tesszük a türelmet, mert az a legegyszerűbb, hogy azt mondjuk, hogy ilyen, és ilyen is marad – ne mondjuk ezt! Ő ilyen, meg van a helye, és meglesz a helye. Azt a dinamikát éljük meg, hogy ebben van, de erre teremtette Isten, és ebben én segítem, tanítom, bizonyság vagyok előtte, mert előtte megyek, mert az elöljárás az nem emberi felkenés, hanem állapot. Tanítom a türelem által arra, hogy velem egy lesz. Nem fölötte állok, hanem előtte állok, megyek, s akár mellettem vagy közvetlen közelemben, de egy csapatban, egy úton mehetünk tovább. Meg kellene érteni a türelem azon dinamizmusát, ami semmiképpen nem lemondó tollerancia (hogy ő ilyen, és így elfogadjuk, és annyi), mert ezzel gyakorlatilag leírtuk, s akár kárhoztathatjuk is: ott ül mellettem, de semmibe veszem, ott van a közelemben, de halottá tettem. A hosszútűrés is dinamikus: hosszan tűrök, de nem engedem közel, mert kettős. Nem is haragszom rá, de nem engedem azt, hogy a különböző testi és lelki csatározások létrejöjjenek és azok különböző bajokat okozzanak. Megvédem magam, ehhez jogom van, de nem támadok.
1.Thessalonika 5:14 „Kérünk titeket, testvéreim...”, „én kérlek arra, hogy légy türelmes” – ez nem azt jelenti, hogy mondj le róla, nem azt mondja, hogy „úgy, ahogy van, jó”, hanem legyél abban a türelemben, hogy szellemben dolgozzál és próbáld a szellemi irányában azt a szolgálatot megtenni, mint egy gyerek irányában: meg kell várni a kérdéseket, időt kell szakítani egymásra, a megismerésre, a tanításra, bizonyságtevésre és a megerősítésre is. A mi bizonyságunk által akár erősödhet valaki, amit szavakkal is kell tenni, mert mondhatom, hogy „neked is van szabadulás, neked is van üdvösség, neked is van... mert én már megkaptam”. Nem megosztom, hanem a bizonyságot osztom meg, és a bizonyság megosztása erősítheti azt, aki mellettünk tétova, gyerek, vagy most indult el az úton. A türelmetlenségeinkben sok-sok önzés van, mert ha nem tudunk győzni, akkor leírjuk az illetőt és elfogadjuk... Engem nem eltűrni kell, hanem elfogadni, s abban a pillanatban tudok tanítani, bizonyság lenni, van miről beszélni, van idő, csatlakozás és további együtthaladás! Lehet, hogy nekem tíz éven belül el kell mennem a mindenélők útján és te még mész tovább ezen a sárgolyón, de együtt mentünk, s te mész tovább, és megint jön egy csatlakozó, neked is lesz egy gyereked, unokád, testvéred szellemben, és menni kell tovább. A türelem nem megállás, nem várakozás és nem egy passzív állapot, hanem feladatok átcsoportosítása: most időt kell valakire szakítani, de csak akkor, ha ő is jön. Nem mehetek vissza, nem állhatok meg, hanem lassítom a tempót, mást teszek, és ő meg gyorsítson, hogy utolérjen, mert nekem dolgom van. Az első az újjászületés kérdése, hogy egy szellemben vagyunk-e, mert akkor nincsenek vitáink, sem lelki, sem biológiai, sem testi és egyéb minősítések sincsenek, nincsenek posvány, semmitmondó Biblia tanulmányozások, nincsenek okoskodások és kutatgatások, az egységben, Krisztus Testében nincs különbség, csak másság van bizonyos szinten (én többet kaptam, te kevesebbet; te erősebb vagy, én gyengébb vagyok; te szőke, én meg barna), de mindnek a szellemi egység alá kell rendelődnie, amit Krisztus Testének hívnak! Ha türelmetlen vagyok, az annyit jelent, hogy Krisztus Testében valószínű, hogy csak részben vagyok bent, csak beléptem, de nem mentem tovább, és várakozom, mert a testem és a lelkem igényeihez kell és keresem a hozzáilleszthető valakit, hogy elinduljunk valahova... Krisztus Testében menned kell, és ha mész, akkor valaki elé kerülsz, valaki figyel rád. Lehet, hogy a jövendőbelid, lehet, hogy a gyenge ember, de látnak. Az első szolgálat az elindulás, hogy lássanak, és utána jön a türelem szolgálata, időt kell szakítani, mert kérdezni fognak, hogy „miért arra megyünk?” és „mi a célod?” Neked kell bizonyságot tenni arról a célról, amit Isten adott, arról az útról, aki Önmaga, neked kell elmondani a bizonyságokat, hogy milyen ez az út, neked kell megtanítani, hogy „mit ne tegyél” és „hogy ne tegyed”, hogy mi a jó és mi a rossz, mert te már a bokrokat megjártad és az árkokban már bukfenceztél, de mégis az úton vagy, és neked kell megmondani azt a hitet, hogy „...mégis célba jutunk”. Ez a feladatunk! S amikor Pál azt mondja, hogy „Kérünk titeket, testvéreim... legyetek türelmesek mindenkivel.”, akkor ebben az egyetlen mérce a szellemi mérce, hogy Krisztus Testében hogy helyezkedik el valaki. Én minősítem, hogy öblös hangja van és két méteres, hogy három diplomája van... – én sokszor tapasztaltam nagyon jó szolgálókat, s ismertem olyat is, akinek összesen négy elemije volt, de még ma is emlékszem az igehírdetésére, ahol sok ezer ember volt, mert volt neki szellemije. Sose felejtem el, hogy vasutas sapka volt mindig rajta, mint egy népviselet, még egy vasutasnak is nevetségesnek tűnhetett, de amikor megszólalt az Ige, akkor szólt az Ige! Még ma is, ötven év után is, jóformán hallom a hangját, mert még mindig emlékezem rá, míg emlékezem püspök és egyéb más rangú emberekre, akikről azt se tudom, hogy miért találkoztunk. Találkoztam olyan nagyon egyszerű emberekkel, akik az élet nagyon nehéz helyzeteiben egy fél mondattal tudtak válaszokat adni, míg mások, akik keresztben-hosszában kívülről tudták a Bibliát, és alapvető dolgokban buktak és ma is bukásban és szemétben élnek.
A szellemben való egység mindent megszűntet. Az észbeli, érzembeli lelki dolgoknak a minősítése megszűnik, a testi dolgoknak, a biológiai külsőleges megjelenések megszűnnek, az érdekek és minden megszűnik, és marad a Szent Szellem, Krisztus Szelleme, ami összeköti a mi életünket. Ez az egyetlenegy eszköz, ami türelmet ad, ami dinamikus, mert nem tudok megállni. Fájdalmas ez az út, mert aki benned a fizikait és a lelkit keresi, az el fog szakadni, aki türelmetlen, mert nem kapta meg a kívánságait, az el fog szakadni, mert nekem menni kell, ő pedig, mint egy útonálló rabló, ott várja, hogy kitől lehet lenyúlni a testének és a lelkének a kívánságait! Ha ezt nem elégíted ki, hanem dinamikusan mész tovább, akkor ezektől el fogsz szakadni! A szellemi egység nélkül nincs türelem, hanem állandó háború van, abban a gyerekek csak fizikailag és lelkileg nőnek fel – az már más kérdés, hogy milyen test és lélek – mert ha a gyerekeddel nem foglalkozol, akkor akár a testében, akár a lelkében betegen fog tovább menni. Van-e annyi türelmünk egymáshoz, mint egy jó helyzetben levő szülőnek a szolgálata a gyermeke irányában, van ideje arra, s nem, mint a kegyelmes úr, hanem, ha megállít a gyerek, akkor ő az örökös (az úton is, Krisztusban is), mert neked egyszer ki kell szállni erről az útról. Van-e időd megállni (nem alárendelődni) és azonos értékűnek venni akár a négy éves fiadat, hogy mondott valamit, kérdezett valamit? Tudok-e így benne lenni a másik ember életében? – Nekem úgy adódott, hogy majdnem hatvan évvel öregebb vagyok nála, de előtte megyek és van mit, és kell mondanom. Nem mondhatom azt, hogy majd megtudod, na, menj innét, nézd a mesét, hanem válaszolnom kell, és elmondhatom azt a bizonyságot, hogy jó, hogy megszülettél, és meg kell mondanom, hogy mire született, meg kell mondanom, hogy sikerülni fog, mert sokat imádkozom azért, hogy Isten munkájában legyen az Ő akarata szerinti helyen és feladattal, amit meg fog tudni csinálni, csak előtte el is kell, hogy vállalja. Majd amikor tényleg eljut az életátadásához, én szeretnék ott lenni, amikor ő azt mondja, hogy „elindulnék én, de apa...”, amire csak azt mondom, hogy „én is így kezdtem!”. Nem akarok érzelmekre hatni, de a szülői türelem így néz ki. Nem a szülőket kell bálványozni, hanem a szülő kénytelen dinamikusan haladni, mert tetszik vagy nem tetszik, a gyereked kamasz lesz, neked ha megmarad a hajad, akkor megőszül, stb... benne vagy abban a dinamikában, a hívő élet sem más, mint egy mozgás: menned kell, és nem hagyhatod ott a gyerekedet, mert neked fontos egzisztenciális dolgod van, hanem ha valaki szól, akkor én lassítok. Teszem a kötelességeimet, csinálom, amit Isten rám bízott, de amikor valaki szól, akkor egy pillanatra megállok, magam mellé veszem, csinálom a dolgomat, és ezzel is tanítom, de szóval és bizonysággal is, mert bevonom az életembe (de nem eszközként és nem célként). Be tudom-e a másikat olyan türelemmel fogadni, ami nem a kegyes úrnak az időt adó parancsa, hogy „majd”, hanem várok? Tudok-e úgy szolgálni a másik felé, hogy én lelassítok, de nem állok meg? Ismerem-e az arányokat, hogy meddig lassíthatok azért, hogy a másikat bevárjam, vagy beleesek abba a hibába, hogy megállít valaki, vagy valami? Tudom-e azt, hogy gyerek, vagy felismerem azt, hogy csapda? Tudom-e, hogy tanítani kell valakit, vagy félre akar vezetni? Bizony lehet bibliatanulmányozással eltávolodni az igazságtól, összejövetelt rendezni, s elmenni Krisztus jelenlétéből! Ha valami megáll, ott valami más szellemiség jelen van, és előbb-utóbb a testi és a lelki összecsapást, megmérkőzést, bizonygatást és sok más bűnt felszínre hoz, s ekkor szellemben az ember nagyon megrendülhet, mert akkor derül ki, hogy nem is volt testvér!
Tudom-e, hogy ki a testvérem, ki a fiatal, ki az idős, ki a kisebb és a nagyobb, akik mindenképpen velem egyformák, mert szellemben Krisztuséi vagyunk? Tudom- e azt, hogy a tűrés helyett mikor kell használnom a hosszútűrést –bármennyire nem tetszik ennek a humanista világnak– és onnantól nincs mit, mert visszafog és megállít, és én nem vagyok benne a dinamikában, nem megy előre a hívő életem, mert valaki behúzta a fékemet. Amikor éjjel-nappal azzal kell foglalkozni, hogy valakivel mi történt, s közben rám terhelődik, akkor egy idő után azt kell mondani, hogy ez bizony már nem rám tartozik, mert ez már nem dinamika, hanem körbejárás. Itt ez nagyon nagy felelősség és Istentől való elkérésnek a következménye, hogy meg kell várnom és állni, vagy pedig innentől kezdve nincs. Isten türelme dinamikus, véges és időhöz kötött, ugyanaz, mint az apa és a gyerek közötti türelem. Meg kell kérdezni, hogy miért állunk? Isten figyel rád és várja a kérdésedet és Ő tanít meg, Ő nyitja ki az Igét, Ő ad testvéreket bizonyságra és Ő mutatja, hogy „ez, ez!”, „az, az!”, „hát nézd meg!” Így nem lehet közösség nélkül, magánzóként élni, mert úgy nem tudok sem látni, sem tenni és türelmetlenségbe is belekeveredhetek, mert közben meg belülről indít, hogy nekem kellene valami, de csak emberek között, testvérek között, családon belül működik a türelem. Kint a világban nincs türelem, ahol más szellemiség van, ott nincs türelem, sőt nincs kegyelem sem, ott megölnek, elveszik a maradékodat és ott pontosan az a cél, hogy nagyon meghajtsanak, hogy szaladj, vagy úgy megállítanak, hogy képtelen leszel bármit is tenni! Istennél ez a két véglet nem működik. Meglassíthatjuk egymást bizonyos szakaszaiban a hívő életünknek, egymással való továbbmenetelre, de megállás sohasincs! Rohanás sincs, mert a rohanásnak a következménye a gőg és a kevélység, amikor én vagyok a világörökség része, az üdvözült, aki már a Mennyországban él, csak elfelejtettem, hogy valaki még jön utánam és ott botorkál gyengén a sötétben, mert nem szolgáltam felé. Nincs felsőbbrendű és alsóbbrendű, nincs gyors és nincs megállt, hanem van egy olyan tempó, amit maga Isten diktál, és ez úgy kezdődik, hogy valaki kérdez, mint a gyerek. Ezért provokálok sokszor, hogy „kérdezz már, mert szeretnék válaszolni, szeretnék bizonyságot mondani és megerősíteni, hogy értsd meg, hogy vagy olyan, mint én, vagy más. és értsd meg, hogy sikerülni fog a szabadulásod, a megszentelődésed és az üdvösséged!”
HONLAPJAINKON TALÁLHATÓ VALAMENNYI ÍRÁS SZABADON LETÖLTHETŐ ÉS KINYOMTATHATÓ, MAJD MINDEN FORMÁBAN TOVÁBBÍTHATÓ AZ ADATVÉDELMI ELŐÍRÁSOKNAK MEGFELELŐEN. |